Az elmúlt évek egyik leggyűlöltebb filmje a Macskák. Abban mindenki egyetért, hogy gusztustalanul néznek ki a szereplők. Emiatt nem lehet megvédeni a készítőket, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy szemellenzősen el kellene könyvelni azt, hogy ennek az alkotásnak minden egyes eleme szemét, mert ez nincs így. A Macskáknak vannak értékei, és nem csak az, hogy egy-egy kiragadott pillanatképpel vallatni lehetne.

A történet alapja a Macskák könyve, amit T. S. Eliot 1939-ben adott ki. A kötet főleg a macskák pszichológiájáról és viselkedéséről szól. Anrew Lloyd Webber 1977-ben kezdett el azon dolgozni, hogy a könyv alapján musicalt készítsen. 1981. május 11-én beérett a munkája, ezen a napon mutatták be Londonban a Macskákat. Az előadás páratlan sikereket aratott, a Broadwayen és a West Enden is több mint 7,000 előadást élt meg. Számos nyelvre lefordították és mindenhol sikeresen játszották. A darab titka pedig nem lehetett más, mint a zene, mert maga a történet nagyon egyszerű – és ez baljós előjel lehetett azoknak, akik filmes feldolgozásban gondolkodtak. 1998-ban elkészült egy adaptáció, de mozis bemutatót nem is terveztek hozzá, egyből videón és DVD-n jelent meg. A kritikusok többnyire szerették ezt a filmet. Az első nagyszabású feldolgozásra 2019-ig kellett várni.

A történet Jellicle macskáiról, egy csoportnyi kóborjószágról szól, akik jobb életet szeretnének maguknak. Minden évben rendeznek egy énekversenyt, aminek a győztese kap egy lehetőséget arra, hogy újjászülessen egy másik életben. A nyertes személyéről a banda vezetője, Old Deuteronomy dönt. A konfliktus annyiból áll, hogy feltűnik a színen egy antagonista macska, Macavity, aki próbálja megakadályozni a többieket abban, hogy el tudjanak indulni a megmérettetésen, ezzel biztosítva magának az első helyet. A darab – és egyben a film is – két részből áll: az elsőben megismerjük a karaktereket, a másodikban Macavity ténykedéseit és azoknak a következményeit figyelhetjük. És ennyi az egész, mindössze azon lehet izgulni, hogy győz-e a gonosz, de igazából azon sem, mert tulajdonképpen lényegtelen.

A Macskák lényege nem a történetben rejlik, hanem a zenében és a koreográfiában. (Micsoda megállapítás, egy musical legfőbb komponense, hogy a szereplők énekelnek és tervezett mozgást végeznek.) Ebben pedig a 2019-es film nagyszerű munkát végzett. A dalok nagyon jók, a koreográfiák mesterien megtervezettek, egyszerűen magával ragadó lehetne az egész film. A díszletek és a szereplőket körülvevő környezet is nagyon hangulatos, elképesztő részletességgel tervezték meg a készítők, és igyekeztem is a lehető legtöbbet ezeket fürkészni, mert a szereplők kinézete viszont kritikán aluli. Ezt lehetett már látni az előzetesben is, majd a kritikák is kivétel nélkül arról számoltak be, hogy valami ocsmányul néznek ki ezek a szerencsétlenek, ezért nem is akartam megnézni a filmet. Az agyam egy hátsó zugában ugyanakkor ott motoszkált egy kérdés: 

Két kimenetelt tudtam elképzelni:

• Tetszeni fog ez a film és jól fogok szórakozni.
• Nem fog tetszeni és CATasztrófaturista leszek.

Nos, ez a film tényleg rossz, de nem bántam meg, hogy adtam neki egy esélyt. Eddig még nem volt szerencsém a musicalhez, viszont a zene nagyon bejött, úgyhogy valami jóval is gazdagodtam legalább, de a pozitívumok sora itt véget is ér. Ne kerülgessük tovább a forró kását, a szereplők végig nagyon furcsán néznek ki. Lehet, hogy már az alapötlet is hibás volt, hogy emberekből csináljanak macskákat, mert így nagyon hamar kiütközött, hogy milyen komprumisszumokat kellett kötni. Hogy is fogalmazzak visszafogottan, az anatómiai pontosság annyiból áll, hogy ezek a szerencsétlenek szőrösek, van egy farkuk, valamint a fülük a fejük tetején helyezkedik el. A családbarát gondolkodás jegyében azt még el tudom fogadni, hogy hiányoznak egyes testnyílásaik ezeknek az „állatoknak”, de az, hogy végtagjaik emberiek, nagyon bizarrá teszi a megjelenésüket.

Az anatómiai ábrázolás problémái itt nem érnek véget, sőt, a számomra leginkább zavaró jelenséget még nem is említettem. A szereplők többnyire akkorák, mint a macskák, viszont funkcionálisan változik a méretük a környezetükhöz képest. Többször is azt éreztem, hogy egy jelenetben az azt megelőző képsorokhoz képest aránytalanul magasabbak/alacsonyabbak. Minden ilyen probléma abba az irányba mutatott, hogy sokkal jobb lett volna, ha animációs film készül a Macskákból. Sokkal természetesebb két lábon járó szőrös lényeket lehetett volna alkotni animálva, és akkor nem lettek volna ott az összképet elrontó emberi vonások. Akkor nem kellett volna Judi Denchet vagy Ian McKellent ennyire méltatlan kinézettel látni. (Mondjuk az összes szereplő vessen magára, mert tudták, hogy mire szerződtek, mihez adták a nevüket.)

A színészekkel egyébként nem volt nagyobb problémám, egy esetleges animációs filmnél örömmel fogadtam volna, ha ugyanez a stáb szinkronizál és énekel, mert az audiovizuális szórakoztatás „audio” része működött. James Corden és Rebel Wilson humora sem áll annyira közel hozzám, úgyhogy nem tudom, hogy csak ezért éreztem-e azt, hogy ők azért így is kicsit lefelé lógnak ki a gárdából, vagy azért, mert tényleg így volt, de igazából nem is számít, nem rajtuk múlt ez. Azt Cordennek azért meg kell adni, hogy egyszer nevettem a filmen, és az egy hozzá köthető helyzetkomikumból fakadt, ami annak ellenére talált be nálam, hogy egy elcsépelt poént lőttek el. (Jó volt az időzítés, néha ennyi is elég.)

A „hivatásos” énekesek közül Jennifer Hudsont és Taylor Swiftet is érdemes kiemlni egy-egy szegmens miatt. Swiftet – ha eddig nem lett volna elég – megintcsak egy anatómiai furcsaság miatt, ugyanis ő volt az egyetlen olyan macska, akinek mellei voltak. Nem tudom, hogy ez azért volt, mert benne volt a szerződésében, vagy valami más miatt, de ebben is következetlennek bizonyult a film. Hudsont viszont amitt érdemes kiemelni, ami miatt megkapta Grizabella szerepét: úgy énekli a musical betétdalának számító Memory című számot, hogy az instant libabőr. Ha másért nem is, de miatta és ezért az előadásért midenképpen érdemes volt elkészíteni ezt a mozit.

A Macskákat nem érdemes megnézni, viszont aki szereti a musicalt, vagy általában a zenés betéteket, annak érdemes lehet belehallgatni. Ideiglenesen el lehet vonatkoztatni attól, hogy hogyan néznek ki a szereplők, főleg olyankor, amikor a történet is halad, de 110 percen keresztül nagyon nehéz ezt megtenni. Amikor ez nem megy, akkor csak azt kívánja az ember, hogy legyen már vége, majd jön egy aranyos jelenet, ami 10 percre kirángat ebből a szenvedésből, hogy utána ismét vissza lehessen zuhanni a gödörbe és ki akarjuk kaparni a szemünket. Lehetőleg karommal.

Képek forrása: IMDb