Az angol történelem tele van olyan eseményekkel, amik feldolgozásért kiáltanak – gondolta magában William Shakespeare, majd kikért egy pint italt és folytatta a királydrámái megírását. Shakespeare műveit a mai napig előszeretettel adaptálják a színházak, s néha-néha filmes feldolgozást is kapnak. Ennek az eredménye az V. Henrik (The King) című film is, aminek az alapja az azonos című dráma, illetve a IV. Henrik drámák első és második része. Az egyvelegbe került még némi történelem, illetve a histórikus események újragondolása is nagy szerepet kapott. Bármennyire is kaotikusan hangzik ez a kavalkád, a végeredmény egy meglepően jó film lett.
Anglia és Franciaország történelme a százéves háború (1337–1453) ideje alatt elválaszthatatlanul összeforrt. A viszály nemcsak a területek megszerzéséről szólt, hanem arról is, hogy III. Richárd vérvonalán keresztül a francia koronára a mindenkori angol király joggal tarthatott igényt. A csatározások váltakozva hozták az egyik, illetve a másik fél sikereit, s ezeknek az eseményeknek volt az egyik legjelentősebb állomása az azincourt-i csata, amit V. Henrik serege vívott meg VI. Károly francia király csapatai ellen. Ez a csata az V. Henrik című Netflix-film tetőpontja. A cselekmény legalább annyira Shakespeare, illetve a forgatókönyv íróinak a fikciója, mint amennyire történelmileg helytálló.
A filmes V. Henrik (Timothée Chalamet) nem akart király lenni, háborúzni pedig végképp nem szándékozott. Az élete sokáig céltalan téblábolás, hacsak az nem számít, hogy igyekszik minél több nemibetegséget összeszedni és kicsinálni a máját a vedeléssel. A királyi udvarban mindenki lenézi őt az életmódja miatt. Apjával, az uralkodóval (IV. Henrik) nagyon rossz viszonyt ápol, mivel teljesen ellentétes véleményen vannak a háborúzás helyességéről. V. Henrik karaktere egy áldozatnak tűnik, akinek fel kell adnia a hedonista életet, hogy apja után ő legyen a következő király.
Onnantól kezdve, hogy trónra lép, nyoma sem marad a régi, kicsapongó életének, s legfőbb célja, hogy egyesítse a nemzetet, illetve véget vessen a háborúzásnak. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az igazi V. Henrik hadi fronton az egyik legsikeresebb uralkodó volt. A film folyamán egy valami állandó: Henrik mindig valamilyen konfliktus közepén van valakivel. A történet elején az apjával, az öccsével, az udvarral, majd az egyházzal, később pedig a Dauphin-nal (a francia király legidősebb fia, vagyis a trónörökös) konfrontálódik, és ez így megy egészen a film végéig.
A cselekmény fő mozgatórugója, hogy az ifjú uralkodót mennyire tudják befolyásolni az őt körülvevők. Ők ugyanazok az emberek, akik korábban az apja udvartartásához tartoztak, s elítélték a trónörököst az életmódja és a viselkedése miatt. Egy ilyen közegben nagyon nehéz megítélni, hogy kiből lesz hűséges alattvaló, és ki az, aki csak a saját érdekeit próbálja meg érvényesíteni. V. Henrik senkiben sem tud megbízni, ezért maga mellé veszi a korábbi ivócimboráját, Falstaff-ot (Joel Edgerton), hogy legyen ő a hadvezére. Érdemes lehet tudni, hogy ő egy fiktív karakter, Shakespeare találta ki.
Az angol hadsereg V. Henrik és Falstaff vezetésével megindul Franciaország ellen. Az előrenyomulás kritikus ponthoz érkezik, majd megelevenedik az azincourt-i csata. A százéves háború egyik legjelentősebb ütközete a történelmi források alapján hiteles feldolgozást kapott. A stratégiai lépések kitalálása, majd azoknak a megvalósítása is nagyon izgalmas volt, a csatajelenet pedig elhozta a film legjobb perceit. Az összecsapás nyers és erőszakos volt, a látványt pedig nem a megkoreografáltnak tűnő összecsapások adták, hanem az óriási tömeg végeláthatatlannak tűnő közelharca.
A katarzist a király és a Dauphin (Robert Pattinson) találkozása hozta el, ami ugyan nem történt meg a valóságban, mégis egy emelkedett lezárást adhatott volna a filmnek. A szépirodalmi drámák sajátossága, hogy általában nem ilyen a befejezés, és ez ebben az adaptációban is így volt. V. Henrik gondolkodásmódja és viselkedése megváltozott az események hatására, nyoma sem maradt annak a hedonista életet élő fiatalnak, aki ellenezte a háborút, s nem akart király lenni. Egy utolsó – nem túl meglepő – csavar megadta ennek az átalakulásnak az utolsó lökést is, így a befejezés sokkal keserűbb lett. Ez nem von le semmit a film érdemeiből, csak az változott meg, hogy milyen hangulattal lehet felállni mellőle.
David Michôd rendezői és írói munkáját is dícséret illeti. Úgy mozgat viszonylag sok karaktert, hogy közben mégsem nehéz követni a történéseket, majd a cselekmény előrehaladtával fokozatosan letisztul, hogy kiknek van jelentősebb szerepük. Az írói munkából Joel Edgerton is kivette a részét, úgyhogy őt emiatt is érdemes megemlíteni. Falstaff szerepére nagyszerű találat volt ő, remekül szemléltette azt, hogy mennyire máshogy viselkedik egy ember a hétköznapokban, illetve a háborúban. Robert Pattinson kellemes meglepetés volt, fantasztikusan adta elő az ütnivaló, piperkőc, beképzelt karaktert, a lehető legjobb értelemben volt irritáló.
A pálmát Timothée Chalamet vitte el. A film elején meggyőződhetünk arról, hogy még mindig ugyanolyan jól tudja hozni a beteges kinézetű tinédzsert, mint korábban. Onnantól kezdve, hogy ő a király, egy teljesen más ember jelenik meg a képernyőn, és ez nem csupán annak köszönhető, hogy másmilyen a haja. Többször is láthattuk már őt olyan szerepben, amiben a fiú megpróbál férfivé válni, és ez most megtörténik. Ezzel a szereppel talán végre kitörhet ebből a skatulyából, és így egyre többször megtalálják majd az olyan szerepek is, amiknél a tehetsége fontosabb tényező lesz, mint a fiatalos kinézete.
Az V. Henrik összességében egy bátor feldolgozása Shakespeare drámáinak. A történelmi hűség egy-egy ponton háttérbe szorul a dramaturgia kedvéért, de az eredmény így is egy ármánykodással, fizikai és verbális csatározásokkal teli történet lett, ami a 140 perces játékidő ellenéri is leköti a néző figyelmét. Aki szereti a (történelmi) drámákat, annak mindenképpen ajánlott alkotás.
Képek: IMDb
