A világítótorony annyira radar alatt került be a magyar mozikba, hogy a budapesti vetítési alkalmak számát jószerivel egy kezemen meg tudnám számolni. Nem is tudom, hogy a Művész mozin kívül adták-e egyáltalán máshol. Azért viszont hálás vagyok, hogy ők legalább behozták néhány vetítés erejéig, mert nem egy hétköznapi alkotást láthattak azok, akik jegyet váltottak rá. A megtekintés után az is világossá vált, hogy miért nem bízott jobban az itthoni forgalmazó a film sikerességében. Ahogy közhelyesen mondani szokták: nem könnyű befogadni.
A világítótorony két őr mindennapjaiba vezeti be a nézőt. Thomas Wake (Willem Dafoe) már hosszú ideje abból él, hogy gondoskodik egy világítótorony megfelelő működéséről, míg Ephraim Winslow (Robert Pattinson) első kiküldetését tölti mellette. Thomasnak az életet jelenti a tenger, s főleg az a fény, ami őmiatta világít. Az ifjú Ephraim egy jövedelmező állást lát maga előtt, amivel megteremthet egy akkora nagyságú tőkét magának, amivel megalapozhatja a későbbi életét. Kettejük kapcsolata nehezen indul, mivel Thomas folyamatosan kihasználja, hogy ő a főnök a szigeten, s ezért minden nehéz és alávaló munkát az újonccal végeztet el.
Ephraim először abban a „munkahelyi szokásban” sem akar részt venni, hogy alkoholt fogyasszon az unalmas óráiban, de idővel ez megváltozik. Az átmulatott éjszakák valamivel közelebb hozzák egymáshoz a két férfit, de igazán nem tudnak megbízni egymásban. Szép lassan telnek a napok, telnek a hetek, miközben továbbra is Ephraim végzi a kulimunkát, míg Thomas szinte kizárólag a fénnyel foglalkozik. Emiatt az ellentétek fennmaradnak, és az sem segít sokat ezen, hogy az idős őr számos olyan babonában hisz, amiben Ephraim egyáltalán nem. Többé-kevésbé így is minden rendben zajlik, de amikor meg kellene érkeznie annak a hajónak, ami partra viszi őket, óriási vihar tör ki, s nem jön senki.
A világítótorony körül egyre több furcsaság történik, és az is kiderül, hogy mindkét őr múltjában lehet valamilyen sötét folt, ami miatt a civilizált világtól távol vállaltak munkát. Ez a fordulat önmagában még nem lenne egyedi, de a film csavar ezen még egyet: a film egy pontja után nem egyértelmű, hogy mi az, ami tényleg megtörténik, s mi az, ami a töménytelen mennyiségű alkohol elfogyasztása utáni delírium okozta képzelgés. Egy ideig az sem egyértelmű, hogy melyikük van „eszénél”, s ki az, akin kezd eluralkodni a téboly, de a történet végére nyilvánvaló lesz, hogy melyikük vesztette el az eszét. (Legalábbis a film nagyon abba az irányba mutat, hogy erre egyértelmű a válasz, de végig ott motoszkál a néző agyában, hogy lehetne a másik is az, aki megtébolyodott.)
A filmnek nincs túl sok cselekménye, sőt, nagyon minimális a történések száma. Többnyire az látható, ahogy a mindennapjaikat töltik, s mindezt általában Ephraim szemszögéből, aki elszenvedi Thomas galádságait. Láthatjuk, ahogy csigalépcsőn cipel fel egy hordót, ahogy a szakadó esőben talicskázza a szenet, vagy ahogy egy aprócska sellőszobor látványára maszturbál. Utóbbit nem kell premier plánban végignézni, de a karakterben történő változást nagyszerűen bemutatja az, hogy milyen különbségek vannak a két ilyen jelenet között. Először még egészen hétköznapinak tűnik, másodszor viszont már az érződik ezen, hogy betemetik őt a mindennapok nehéz teendői és az alkohol okozta delírium.
Ha van valamilyen tanulsága ennek a filmnek, akkor az az, hogy bárhol is legyen az ember, ő ott vagy elnyomó, vagy elnyomott. Akik elnyomók, azok sokszor nemcsak másokat nyomnak el, hanem magukban is valamilyen érzést, traumát, vágyat, célt. Thomas a bizalom érzetét nyomja el magában, egy pillanatra sem bizonytalanodik el ezt illetően, bármennyire is igyekszik néha közelebb kerülni hozzá Ephraim. Az egyik pillanatban még úgy viselkednek egymással, mint akik ezer éve ivócimborák, majd a következőben már egymást püfölik. Ez a hektikusság az egész alkotásra jellemző, folyamatos a hullámzás.
Egy érzés állandó: a film nyomaszt. Nyomaszt a zenével, nyomaszt a tempóval, nyomaszt a képi világával. Utóbbi némi kifejtést is érdemel: egyrészt végig fekete-fehér az alkotás, másrészt pedig 1,19:1-es képarányt alkalmaztak a készítők. A megszokottól sokkal kisebb szélesség klausztrofóbb érzést kelt a nézőben, egészen olyan hatású, mintha egy doboz lenne, amibe be vannak zárva a szereplők, s miután beszippantotta őt, a néző is. A hatáskeltés a régies nyelvezettel egészül ki, ami miatt a felirat erősen javallott, mert a kiejtésbeli különbségek és a szóvégi elharapások is gyakoriak. Mindezt pedig a két színész nagyszerű játéka fogja össze, akik megelevenítik az őröket.
Most már tényleg itt az ideje Robert Pattinsont elkezdeni úgy kezelni, mint komoly színészt, mert az utóbbi időben sorra bizonyítja, hogy ő sokkal több annál, mint egy vámpíros filmsorozat jóképű főszereplője. Az a szenvedés, amit ő eljátszott a vásznon, nálam megközelíti azt, amit DiCaprio összehozott A visszatérőben. Ő anno azért Oscar-díjat kapott, bár azt sem érezte mindenki helytállónak. Nem azt akarom mondani, hogy Pattinson megérdemelné az aranyszobrocskát, de a játéka alapján nem lenne érdemtelen egy jelölés. Dafoe pedig volt már rossz valamikor komoly filmben? Ő hozta a tőle megszokottat, ami sokaknál az extra szint fölött van. Úgy ment át gonoszból kezesbárányba egyszer-egyszer, mint valami pszichopata, egyszerűen fantasztikus volt ő is. A legjobb mellékszereplő kategória jelöltjei között helye lehet szerintem.
Összességében ez egy nagyon nehezen befogadható film, mert nem történik benne sok minden, s gyakran csak Ephraim szenvedéseit látja a néző. Sokszor ezért beszéd sincsen, mivel a szövegkönyvben csak a két főszereplő kapott helyet, és nemegyszer előfordul, hogy csak az egyikük van jelen. Ez is hozzáad ahhoz, hogy miért nyomasztó A világítótorny. Hogy akkor miért érdemes megnézni? Taln azért, mert néha kell valami olyat is látni, amiben nincs akció az akció hátán, hanem lassabb mederben halad a cselekmény. (Ami így is néha felkavaró.) A film legnagyobb erőssége a két színész játéka, főleg miattuk érdemes esélyt adni ennek az alkotásnak.
Képek forrása: IMDb
