Eddie Murphy a '80-as–'90-es évek ünnepelt filmcsillaga volt. Az akciófilmek mellett a vígjátékokban is sokszor megcsillogtatta a humorérzékét. Az ezredforduló után megtört a pályafutása, egyre több kétes minőségű mozihoz adta a nevét. Végül egy időre teljesen eltűnt a vászonról. Úgy tűnik, hogy most visszatért, és olyan színészi erényeket csillogtat, amiket tőle nem szokott meg az átlag filmrajongó.
Eddie Murphy filmes pályafutása villámrajtot vett: népszerű humoristából egy pillanat alatt közkedvelt színész lett. A 48 óra sikere után a Saturday Night Live állandó tagja lett, majd a Beverly Hills-i zsaru meghozta az igazi áttörést, bekerült a legkeresettebb színészek közé. Ez az alkotás klasszikus zsarufilm lett, s annyira népszerű volt, hogy két folytatást is megélt. Az Amerikába jöttem lehetőséget adott neki, hogy a komikus vénáját is többet használja. Minden bizonnyal ez lett a veszte, mivel egyre nagyobb szerepet kapott a humora, míg a színészkedés hátrébb és hátrébb került a fontossági sorrendben. Egy ideig így is sikeres filmeket csinált, de egyre több olyan szerepet vállalt el, ami csak ártott a karrierjének. Az elmúlt 20 évben talán egyszer fordult elő, hogy egy jó filmben jól alakítson (Dreamgirls). Sokatmondó, hogy a legemlékezetesebb alakításait szinkronszínészként hozta ebben az időszakban: a Shrek-filmekben, Szamár szerepében.
2012 után 4 évig egyáltalán nem készített filmeket. 2016-ban a Mr. Church címszerepében tűnt fel. Ha valakinek nem ismerős ez a cím, akkor az azért lehet, mert teljesen radar alatt maradt ez az alkotás. A kritika utálta, de egy pozitívumot mindenki kiemelt: Eddie Murphy jól játszott. Ízlelgessük ezt a mondatot: Eddie Murphy jól játszott egy drámai szerepben. Ezt ki látta jönni? A nagyobb nyilvánosságot kapó visszatérésre idén novemberig kellett várni; a közelmúltban jelent meg Netflixen A nevem Dolemite. Hamarosan rátérek a film kifejtésére is, de elöljáróban csak annyit, hogy Murphy ismét színészi erényeket csillogtatott. Ez minimum optimizmusra adhat okot, hogy elkezdte jobban megválogatni a szerepeket, s egy másodvirágzás kezdetét láthatjuk a szemünk előtt. Sajnos ez tiszavirág-életűnek tűnik, a következő filmjei ugyanis ezek lesznek: Amerikába jöttem 2, Ikrek folytatás Arnold Schwarzenegger-rel és Danny DeVito-val, Beverly Hills-i zsaru 4.
Ha a jövő nem is annyira biztató, attól még a jelen lehet fényes. A nevem Dolemite (Dolemite is my name) az amerikai komikus, Rudy Ray Moore életének egy szegletét mutatja be. Moore fiatalon énekesként próbált meg érvényesülni, de nagyobb hírnévre akkor tett szert, amikor elkezdett komikusként fellépni. A legnépszerűbb karaktere Dolemite volt, sokan elkezdték őt is így hívni. A történeteit rímekben adta elő, kiadta lemezen is, és így még népszerűbb lett az afroamerikai emberek körében. Az előadásmódja nagy hatással volt a rapzenére is, több zenész az ő hatására kezdett el ezzel a műfajjal foglalkozni. (Például a filmben egy mellékszerepet betöltő Snoop Dogg is.) Moore szeme előtt mindig az lebegett, hogy több és több emberhez jusson el a hangja, vágyott az elismerésre. A lemezeiből származó összes bevételét arra fordította, hogy csináljon egy mozit. A Dolemite óriási siker lett, ami után a karakter újabb filmekben is megjelent a vásznon.
A nevem Dolemite 4 nagyobb egységből áll. A film elején megismerhetjük Moore megtört személyét, aki sikertelenül hajszolja a hírnevet. Ezt követően rátalál Dolemite karakterére, ami meghozza neki a sikert. A harmadik negyed a film elkészítését mutatja be, míg a befejezés a mozi bemutatásának a körülményeivel foglalkozik. A cselekmény nem túl bonyolult, helyenként humoros, helyenként drámai, és a kisebb hullámvölgyeket leszámítva nem is laposodik el, leköti a néző figyelmét. Amit mindenképpen érdemes tudni, hogy Dolemite humora a trágárságból és az obszcén történetekből táplálkozik, ami egyeseknek zavaró lehet. Ha valaki ezen nem tud felülemelkedni, akkor az biztosan nem élvezné ezt az alkotást, főleg az első felét. Bármennyire is a hitelesség volt ezzel az alkotók célja, érzésem szerint ez kicsit kizökkenti a nézőt a film ritmusából.
Az a rész, ami a Dolemite-mozi elkészítéséről szól, külön bekezdést érdemel. Ezek a jelenetek már nem azért viccesek, mert trágár szövegek vannak benne, hanem azért, mert jól lett megírva. Többször is foglalkozik a rasszizmus kérdésével, ugyanakkor ezt elegánsan teszi meg, egyáltalán nem érződik szájbarágósnak. Aki szerette A katasztrófaművészt (The Disaster Artist), az ennek a filmnek is megtalálhatja a hasonló báját, hiszen itt is egy kultikus (és rossz) mozi újraforgatása elevenedik meg. Moore és Tommy Wiseau között is észlelhető némi hasonlóság, ugyanakkor Moore személyét nem lengi körül annyi rejtély. Ha már hasonlóságok: Moore életútja sok mindenben hasonlít Eddie Murphy pályafutására is. Kicsit az az ember érzése, hogy Murphy azt az utat járta be nagyban, amit Moore tett meg kicsiben. Mindketten megpróbáltak érvényesülni zenészként, humoristaként és színészként is, és ez tulajdonképpen sikerült is nekik.
Nem lennék meglepve, ha ez a szerep Murphy részéről egy szerelemprojekt lett volna. A játékának mélysége volt, a drámai jelenetekben ugyanolyan természetesen alakított, mint a humoros pillanatokban. Sokszor volt vicces, de egyszer sem próbált meg vicceskedni, remekül rátalált arra, hogy hol vannak a szerep korlátai. A megírt karakterfejlődést is nagyszerűen végigvitte, a kezdetben semleges/enyhén ellenszenves személyből a végére egy szerethető figura lett, és ez a forgatókönyv mellett az ő érdeme is. Egyesek már Oscar-jelölést is rebesgetnek neki, ami lehet, hogy enyhe túlzás lenne, de összességében nem lenne rossz döntés az sem, ha mégis így történne. A mellékszereplők közül nálam Wesley Snipes vitte a prímet, aki nagyon szórakoztatóan ripacskodott egy sort.
Összességében ez nem egy filmtörténeti jelentőségű műalkotás, ugyanakkor kellemes kikapcsolódást jelenthet egy esős szombat délután. Aki szereti Eddie Murphy korai munkásságát, az valószínűleg nem fog csalódni, ez az egyik legjobb alakítása. Nem csak az elmúlt években, de az egész pályafutása során.
Képek: IMDb
