Milyen egy átlagos krimi? Van benne halál, nyomozó, elkövető. Ideális esetben érdekes indíték, s néhány csavar is helyet kap a történetben, az interakciók pedig a középpontba kerülnek. Egy-egy elejtett félmondat, egy szokatlan reakció meghatározhatja a végkifejletet is. Nem túlzás azt állítani, hogy a klasszikus krimi alfája és omegája Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes történetei. Valamivel később Agatha Christie megmutatta, hogy lehet ezt máshogy, de legalább olyan magas színvonalon is csinálni. Nem véletlenül ezt a két szerzőt említem, amikor a Tőrbe ejtve (Knives out) című filmről osztom meg a gondolataimat, mert sokat merített tőlük.
Már elmúltak azok a napok, amikor egy bűntény megoldására detektívet fogadnak fel. Benoit Blanc (Daniel Craig) az utolsó klasszikus magánnyomozó. Ha megfizetik, akkor elvállal egy ügyet, még akkor is, ha nem tudja, hogy ki bérelte fel. Módszerére jellemző, hogy előbb csak megfigyel, majd amikor elérkezettnek látja az idejét, akkor kérdez. Nincs ebben semmi különleges, nagyon sok detektívtörténet főszereplője ilyen. Blanc jellemvonásaiban is fel lehet fedezni a nagy elődök hatását. Olyan alapos, mint Poirot, annyira önfejű, mint Sherlock Holmes, s mindig van még egy kérdése, ahogyan Columbonak. Mindezek mellett nagyon emberi, talán jobban is, mint az elődök. Ami közös bennük, hogy a legerősebb mozgatórugó bennük az igazságérzet.
A Tőrbe ejtve azzal a felütéssel indít, hogy Blanc kap egy megbízatást, hogy szaglásszon a milliárdos Harlan Thrombey halálának az ügyében. (Ez egyben egy „akasszák a hóhért” poén is, mivel a történet szerint ő egy sikeres krimiíró.) Látszólag öngyilkosság történt, de valami mégsem stimmel. Láttunk, olvastunk már ilyen alaphelyzetet. Ez így önmagában nem túl kreatív, viszont nem feltétlenül attól lesz jó egy krimi, hogy az alapszituáció egyedi. Sokkal fontosabb, hogy több embernek is legyen indítéka és lehetősége is elkövetni a gyilkosságot, és hogy csak a végén derüljön ki az igazság. A film számos íratlan szabályt felrúg, s ettől lesz különleges. Még a vetítés felénél sem járunk, de premier plánban nézhetjük végig azt, ahogyan az áldozat meghal. Nincsenek sötét foltok, nincsenek arcnélküli emberek, csak az áldozat és egy másik ember a tetthelyen.
Hányszor láttuk azt az alapszituációt is, hogy a gyilkos a szobában van? A Tőrbe ejtve felteszi a kérdést: mi van akkor, ha nincs ott? Vagy mégis ott van? Folyamatosan elbizonytalanít, egyszerre mindenki gyanús lesz. A cselekmény legnagyobb hányadát a családtagok kihallgatása teszi ki. Előkerülnek a csontvázak a szekrényből, hogy ki kivel milyen viszonyban van, miközben az egymásra mutogatás sem maradhat el. Mindig mond valaki egy érdekes részletet, ami alapján tovább lehet haladni, viszont nem ragad le ott a történet, hogy egyetlen zárt térben vesztegeljen. A legfőbb helyszín természetesen így is a tetthely, illetve a közvetlen környezete marad, ugyanakkor üdítően hat, hogy nincsenek mindig a négy fal között a szereplők.
„Sherlock” mellé kell egy Watson is. Ezt a szerepet az áldozat ápolója, Marta (Ana de Armas) kapja meg. Kettejük kapcsolata sem hétköznapi mederben zajlik le, sőt, több csavar is ezekhez az interakciókhoz köthető. Marta karakterén keresztül egy erős kritikát is megfogalmaz a film, miszerint a gazdagok mindig a maguk érdekét tartják szem előtt, míg a környezetükre akkor sincsenek mindig tekintettel, ha ezt láttatják, ezt hangoztatják. Végignézhetjük, ahogy a „megtestesült jót” szimbolizáló ápoló, illetve az öntelt gazdagok mennyire eltérő reakciókat adnak a különböző fejlemények következtében. Ezek a jelenetek felváltva vezetnek szórakoztató, illetve szívmelengető pillanatokhoz.
A Tőrbe ejtve a csavaros történetvezetés mellett egy paródia is. Tisztában van azzal, hogy egy krimi, ami nem működik bizonyos klisék nélkül. Tudja magáról, hogy a magányos, furcsán viselkedő detektív egy klasszikus szereplője számos műnek. Egy-egy fontos részleten túlságosan is sokáig elidőzik a kamera, amivel minden kétséget eloszlat afelől, hogy annak még jelentősége lesz a későbbiek folyamán. Az elejtett félmondatokkal is így tesz, és ezeket az apró puzzle-darabkákat a szemünk láttára úgy rakja össze a végén Benoit Blanc, ahogyan nagyon sok krimiből, főleg a Poirot és Miss Marple-történetekből megszokhattuk azt. A parodizálás mellett az is érződik, hogy a készítők tisztelettel gondolnak az elődökre, vagyis valahol ez egy omázs film is.
Készítők, apropó: ennek az alkotásnak az írója és rendezője is Rian Johnson. Igen, az a Rian Johnson, aki két évvel ezelőtt talán végleg tönkretette a Star Wars univerzumot, s akkor úgy tűnt, hogy többé nem lehet leírni az ő nevét pozitív szövegkörnyezetben. Ehhez képest valami olyasmit rakott le az asztalra, ami hiánycikk volt az elmúlt években: egy olyan krimit, ami furmányos, csavaros és szórakoztató. Jók a szövegek, érdekes a cselekményvezetés, és bár lehet sejteni, hogy mi lesz a vége, de egyáltalán nem nyilvánvaló. (Főleg azoknak nem, akik nem ezzel a zsánerrel fekszenek és kelnek minden nap.) Sok évben ez a forgatókönyv, amit összerakott, Oscar-jelölést érne. Johnson szemszögéből pech, hogy az idei mezőny talán ebben a szegmnsben a legerősebb.
A történetet nagyon erős színészgárda kelti életre. Craig eleinte picit testidegennek érződik ebben a szerepben, de ez az érzés hamar eltűnt, sőt, a végén még az is eszembe jutott, hogy ezt a karaktert megnézném újra. Christopher Plummer nagyon jól testesíti meg az áldozatot, s mivel a film erősen épít a visszaemlékezésekre, ezért alkalma is van megcsillogtatni a tudását. Michael Shannon, Jamie Lee Curtis, Toni Collette és Ana de Armas is nagyon rendben volt érzésem szerint, ugyanakkor Chris Evans nekem kicsit lefelé lógott ki ebből a gárdából. Hogy mégse negatív gondolattal fejezzem be ezt a részt, kiemelném még LaKeith Stanfield-et, akit a Bocs, hogy zavarom (Sorry to Bother You) óta bírok, s most is jó volt őt látni, míg K Callan a puszta jelenlétével is számos megmosolyogtató jelenet középpontjába tudott kerülni.
A Tőrbe ejtve sok mindenben úgy néz ki, mint egy sokadik krimi, ugyanakkor képes így is egyedi lenni. Annak ellenére, hogy sok szereplőt mozgat, nem nehéz követni a történéseket, míg a megválaszolatlan kérdéseivel végig fenntartja az érdeklődést. A történet végére a kérdőjelek kiegyenesednek, a nézők pedig boldogan állhatnak fel a moziban. Noha nem egy tökéletes alkotás, de egy vasárnap délutáni kikapcsolódásnak maximálisan megfelel, mivel egyszerre gondolkodtat és szórakoztat.
Képek forrása: IMDb
