Quentin Tarantino kilencedik moziját óriási várakozás előzte meg. Ez egyrészt amiatt volt, mert azt nyilatkozta korábban, hogy 10 filmnél megáll, s nem csinál utána többet. Másrészt ez egy Tarantino-mozi, akik szeretik a rendező munkásságát, azoknak mindig ünnep, ha egy ilyen érkezik. Harmadrészt pedig olyan színészi gárdával dolgozott, ami filmtörténeti távlatokban is jelentős. Az már csak hab volt a tortán, amikor kiderült, hogy a Manson-család által elkövetett gyilkosságok is szerepet kapnak a Volt egyszer egy… Hollywood-ban.
Tarantino tagadhatatlanul szereti a western zsánert. Az előző két filmje egyaránt ezt a műfajt idézte meg, miközben mai szemmel nézve is nagyszerű alkotások. A Django elszabadul Sergio Corbucci 1966-os spagettiwesternje, a Django előtt állított tiszteletet, míg az Aljas nyolcas tipikus amerikai western környezetben játszódott. Bár elsőre más fókuszú történetnek ígérkezett a Volt egyszer egy… Hollywood, de a címe duplán is árulkodik: szembeötlő az áthallás, ahogyan a Volt egyszer egy vadnyugatra-ra utal, illetve a régi amerikai filmes világ megidézését sugallja. És pontosan ez az, amiről Tarantino kilencedik mozija szól.
A cselekmény 3 szálon fut, amik csak a végén érnek össze. (Ebben nincs semmi meglepő.) Az egyik szálon Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) történetét követhetjük. Rick egy olyan sorozatszínész, akit beskatulyáztak egy bizonyos szerepre: mindig ő a rosszfiú, akit a végén legyőz a főhős. Boldogtalan amiatt, hogy nem vitte többre színészként, ezért rendszeresen iszik. Az érzelmeit sem tudja kontrollálni mások előtt, s ilyenkor elsírja magát. Az ő történetén keresztül megismerhetjük egy épp lecsúszó színész mindennapjait, akinek ügynökökkel kell találkoznia, órákat ülni a sminkben, vagy éppen arra várni, hogy felvegyék a következő jelenetét.
A második szál Cliff Booth (Brad Pitt) mindennapjait követi, aki kaszkadőrként dolgozik, s Rick legjobb barátja. Egy csúnya pletyka miatt nehezen kap munkát, ezért leginkább abból él, hogy Rick-et fuvarozza, illetve a háza körül dolgozik. Megismerkedik egy lánnyal, akiről kiderül, hogy a Manson-család tagja, s rajta keresztül a klán több tagját is megismerheti a néző. A harmadik szál annak a Sharon Tate-nek (Margot Robbie) az életével foglalkozik, akit 1969. augusztus 9-én kivégzett a Manson-család néhány tagja. Tate feltörekvő színésznő volt, Roman Polansky rendező felesége, s nyolc és fél hónapos terhes volt, amikor megölték.
Tarantino filmje lassan építkezik, de erre van lehetősége a 161 perces játékidő miatt. Sokszor szinte semmi sem történik, de ilyenkor is átüt a vásznon, hogy milyen világ, milyen közhangulat lehetett 1969-ben. Önmagában Rick Dalton és Cliff Booth története is érdekes, viszont Sharon Tate szála nagyon felszínes és elhanyagolt. Meg lehet magyarázni, hogy biztos arra akart rámutatni ezzel a rendező, hogy mennyire gondtalan és boldog élete volt, de a dialógusai semmi tartalom nincs. A párbeszédeknél máskor is az volt az érzésem, hogy nem annyira erősek, mint más Tarantino-filmekben.
A másik problémám azzal volt, hogy a cselekmény nem világ rá kellően Cliff motivációjára, hogy miért is megy oda, ahol a Manson-család tanyázik. Ezt is meg lehet magyarázni, de ez nem az a jófajta kétkedés, ami általában feltűnik Tarantino alkotásaiban. Ezen felül lehet emelkedni, sőt, szerintem érdemes is, mert az izgalmas és feszült jelenetek többsége akkor zajlanak, amikor Cliff csinál valamit. Kivételek vannak, például az egész alkotás legemlékezetesebb momentuma is Rick-hez fűződik szerintem, de ő inkább a drámai szálat erősíti.
Ha valamiben, akkor hangulatteremtésben nagyon erős ez a mozi. Természetesnek és közelinek hat egy 50 évvel ezelőtti világ, amikor még minden máshogy működött. A ruhák, a kocsik, az épületek mind autentikusak. A zenei aláfestés valami csoda, elképesztő igényességgel vannak összeválogatva a korszak ismert előadóinak a számai, illetve a látszólag végleg elfeledett zenék. Számos filmes utalást is magában rejt a Volt egyszer egy… Hollywood, amik általában abból állnak, hogy Rick elképzeli magát egy olyan szerepben, amit végül más kapott meg. (Széljegyzet: ha egyszer készül egy igényes remake A nagy szökés-ből, akkor annak DiCaprio lesz a főszereplője.)
A rendezésre összességében nem lehet sok panasz, tényleg egyedül a Sharon Tate-szál kezelése fájt egy kicsit. A színészek közül pont emiatt nem tudott kiteljesedni Margot Robbie sem, akinek szinte annyi volt a feladata, hogy mosolyogjon. Ez egyébként – nem meglepő módon – nagyon jól ment neki. Leonardo DiCaprio és Brad Pitt sem élete alakítását nyújtotta, valószínűleg egyiküknek sem fog jönni ezért az Oscar, de korrekt munkát végeztek. A mellékszereplők jól el voltak találva, bár szinte mindenkinél azt éreztem, hogy többet is látnék belőlük. Akkor lehet, hogy 4 órás lett volna a film, s lehet, hogy akkor is szükség lett volna narrációs ugrásokra.
Ha valami miatt igazán emlékezetes lesz az a film, akkor az a befejezés. Ezúttal nem a vér mennyiségére ment rá Tarantino, hanem a nyers agresszióra. A kreativitással ezúttal sem volt gond, bár az egyik ötlet a John Wick harmadik részét idézte, de ez semmit sem vesz el az élményből. Olyan kegyetlen zúzás van a végén, amit csak vigyorogva lehet végignézni, ha valaki vevő erre a stílusra. (Vagy ha valaki pszichopata.) Ha ezzel lett volna vége a filmnek, akkor sem lettem volna szomorú, de egy utolsó jelenet még követi ezt, ami után csak egy dologra tudtam gondolni: mikor jön a folytatás?
Szolgálati közlemény: van stáblistás jelenet!
IMDb-s pontozásom: 8/10
Kép forrása: IMDb
